..áttetsző műanyag zsákok lógtak a mennyezetről, falakról, vagy álltak magukban, miközben köldökzsinórként egy-egy hatalmas pumpához lettek rögzítve. Úgy, hogy a látogató felfújhassa e műveket, sőt, a látogató pumpálását fel is vegye egy kamera, mely tevékenységet ő helyben meg is vághat, amit a művésznő kérésre önköltségi áron ki is küld az érdeklődőnek, művészete felfújójának.
Ezek a színtelen, szagtalan űrtestek némelyike olyan, mint egy hatalmas párna, a másik olyan, mint egy óriáslepke, a harmadik amolyan emberforma. Semmilények, űrből, láthatatlanok. Tessék őket felpumpálni, de ha nem, az se baj, ők így is, úgy is itt vannak, elvannak, s jóformán megsemmisíthetetlenek, mert ha valaki netán szét is lőné, meg is gyújtaná őket, a semmi ugyanúgy semmi maradna még tőle, s akár a sárkánynak, egy levágott feje helyén hét másik nőne, azaz a semmi csak megsokszorozná önmagát ezáltal is, öltsön az akár képzőművészeti, akár emberszerű, akár valódi emberi testet.
Ha Leo Castelli látná e műveket, lehet, hogy legyintene, mondván, ilyeneket a hetvenes években mutattak nekem keletnémet konceptualisták, s azokat már akkoriban sem tudtam eladni, ám ezek a művek nekünk mást, ennél sokkal többet jelentenek. Mert igen, be kell vallani, hogy ez az anyag elég bátor, sőt, nagyon is bátor személyre vall. Valakire, aki pofon mer minket vágni a Semmivel, úgy tolni azt bele a fejünkbe, hogy annak ne legyenek szórakoztató, figyelemelvonó részletei, hanem csak az esszencia, a hatalmas űr, akár a puszta közepén, a globális-lokális semmi, amelyet az ember pumpálhat, mint állat, ameddig csak akar, egész életében, úgyse történik semmi, miközben igyekezetével csak szánalmassá teszi magát, így jobb, ha feladja, hisz előbb-utóbb úgyis belehal, bele, éppen ebbe a semmibe, így is, úgyis.
Leo Castelli meg elgondolkodhatna azon, hogy ez a kiállítás a kortárs magyar művészeti kontextusban mennyire ütős, s mennyire transzponálható a New York-i közönségnek, s rájönne, hogy bizony semennyire! Így kapná a kalapját, s rohanna eszeveszettül innen el, meg se állva Velencéig, ahol egy kávé után a Szent Márk téren türelmetlenül várná a gépét, hogy az elvigye őt haza, a büdös picsába, csodák csodájára.
(Lélegző – Sipos Marica kiállítás)

Dr Máriás Béla